Zseblexikonka, a kiállításban előforduló fényképészeti eljárásokról, méretekről

A kezdetektől máig, százmilliós nagyságrendben találhatók fotók a családoknál, a magyarországi köz- és magángyűjteményekben, a különféle archívumokban, a fényképészek szekrényeiben és a legkülönbözőbb helyeken. Sorsuk szinte kivétel nélkül, mindenütt mostoha. Pedig nem elég csak megszerezni, megcsinálni a képeket, meg is kell őket őrizni épségben, hiszen értékük állapotuk romlásával egyenes arányban csökken. Szinte minden fotóeljárással készült kép a születésétől fogva fokozatosan romlik. Hogy mennyi ideig - évekig, évtizedekig vagy akár több évszázadon át - gyönyörködhetünk bennük, nagyban függ a kidolgozás, a konzerválás és legfőképpen a tárolás körülményeitől. Az optimálishoz közelítő alapfeltételek megteremtése nem túl bonyolult, nem is túl költségigényes feladat, de elengedhetetlenül szükség van hozzá némi előzetes tudásra. A képek meghatározásához, kezeléséhez, feldolgozásához, konzerválásához, kiállításához, egyszóval mindenhez, ami fizikai létükben, szellemi tartalmukban érinti őket, fontos a történeti fotótechnikák ismerete.

A múlt évszázad elején, tehát az 1900-as évek fordulóján egy közepesen jó fényképész, vagy egy haladóbb amatőr, akit műkedvelőnek hívtak, minimum 20 különböző fényképeljárást ismert és használt. Ez aztán egyre fogyott, a digitális korszak előtt lecsökkent egy-kettőre, aztán már az sem...

Akinek van régi fényképe, s aki nem akarja direkt elpusztítani őket, azoknak ajánlom Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? /Amit a régi fényképekről tudni kell/ Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000. 159 o. + CD. Könyvét, vagy ugyanezt az interneten: http://fotomult.c3.hu/

Ha nem akar hatvannál több eljárásról ismereteket szerezni, akkor kislexikon formájában a mostani kiállításban található eljárásokról néhány szó:

Albumin
Nagyon vékony, jó minőségű papírra készült. A maga korában 1850-1920 között a legnépszerűbb, és a leginkább használt pozitív fotóanyag volt. A megmaradt albuminképek nagyobb hányada ránézésre többnyire sárgásbarna, csúcsfényei sárgák. Nagyítóval jól látható, hogy felülete jellegzetesen repedezett, kicsit hasonlít az emberi bőr vonalkázottságához. A műtermi vizitkártyák, kabinetportrék, Pribék városképei készültek leginkább ezzel az eljárással ebben a kiállításban.
Alboidin
1897-ben fedezték fel. Emulziós klórezüst kimásolópapír, fényes és félmatt felületű, barna vagy kékes árnyalatú képet ad, nem fakul túl könnyen. Ránézetre összekeverhető a celloidinpapírok némelyikével, bár felülete kevésbé tömött. Itt a kiállításban főleg műtermi portrék és tablóképek készültek ezzel az eljárással.
Ariszto (zselatinos napfénypapír)
Zselatinemulziós, klórezüst kimásolópapír. Érzékenyebb és tartósabb volt, mint az albumin. A legvilágosabb árnyéktól a sötét részekig jól átrajzolt. Ránézetre az albuminnál kontrasztosabb, a celloidinnál lágyabb képet ad. Barnás színű, fényes vagy félmatt. Az 1920-as évekig használták általánosan, utána szerepét átvette a zselatinos előhívópapír. A kiállításban több tablókép, városkép készült ezzel az eljárással.
Celloidin
Az első nagyüzemileg is gyártható emulziós kimásolópapír. Főként vizitkártyákhoz, kabinetportrékhoz használták, elsősorban a szolgáltató, műtermes fényképészek. E téren lassan teljesen kiszorította az albumint. Meghatározásánál segít, hogy láthatóan, érzékelhetően tömött, sima, zsíros tapintású, fényes a felülete, amely minden más eljárásnál könnyebben kopik, viszont kevésbé fakul. Színe a sárgától a szépián át a kékes-bíborig terjed, attól függően, hogy milyen színű barit van az emulzió alatt, illetve, hogy milyen színezési eljárásnak vetették alá. Kötőanyaga kollódium emulzió, a papír hordozón báriumszulfát és zselatin baritréteg, fényérzékeny anyaga az emulzióban eloszlatott klórezüst.
Gázfénypapír
(csak a klórezüst és klórbrómezüst zselatinos előhívópapírokat nevezték így) Lehetett kimásoló és előhívópapír is, mivel a klórezüst papír sokkal kevésbé volt érzékeny, mint a brómezüst, s ezért, "egyenlő, szép másolatokat ad kőolaj-, légszesz-, és villamos fénynél, vagy nappali világosságnál". Ez az amatőrök körében nagyon népszerűvé tette. Mivel pedig az amatőrök éppen az 1890-es évektől kezdtek létszámukban is jelentősebbé válni, az eljárás jelentősége növekedett. Nagyításokat nehezebben lehetett rájuk készíteni, főleg kontaktmásolatokhoz használták. A gázfénypapír speciális tulajdonsága, hogy a megvilágítás és az előhívás megfelelő változtatásával a kép tónusa is változtatható.
Zselatinos ezüst
A zselatinos előhívópapír fényérzékeny rétegét képezheti ezüstbromid, ezüstklorid. A papírhordozó és a zselatin emulzió között általában baritréteg található. A kiállításban található legtöbb fekete-fehér fénykép ezzel az eljárással készült. A huszadik század második felében szinte kizárólag ez volt a széles tömegek körében használatos, mind a mai napig.

Még néhány szó a képek méreteiről.
A fényképezés korai időszakától kezdve a fényképészek nem milliméterben adták meg képeik méreteit, hanem közkedvelt és elfogadott elnevezésekkel illették a különböző méretű fényképeket. Még a század elején sem lehetett segéd egyetlen fényképészinas sem, ha nem tudta a 10-15 legfontosabb méret nevét. Nem tenne jót a fotótörténetnek, ha elvesztenénk ezeket a megnevezéseket.
A már emlegetett könyvben kéttucatnyit sorolok, itt a kiállításban leginkább öt mérettel lehet találkozni. Ezek nagyság szerint:
Mignon (Mignon): 1874-1920 k. Kép: 30x50 mm, karton: 33x59 mm
Vizitkártya (Visitenkartenportrats, carte de visite): 1854-1928 k. Kép: 54x92 mm, karton: 62x101 mm
Kabinetportré (Kabinettportrats, Cabinet card): 1866-1925 k. Kép: 100x137 mm, karton: 110x165 mm
Levelezőlap méret (Ansichtspostkarten): 1884-től napjainkig. 86x124 mm
Szecessziós portré (Secession portrait): 1900 k.-1915 k. Kép: 50x142 mm, karton: 55x156 mm