Hölgyeim és Uraim!

Volt ilyen, hogy Magyarország. Ez egy politikai és társadalmi hetilap volt az ancien régime idejében, a Kádár-korszakban. Ennek 1977. októberi számában (XIV. évf. 44. /718./szám) Kiszerelt képek címen jelent meg Baracs Dénes írása, mely a fiatal művészek 10-ik Párizsi Biennáléjáról tudósít (példás tárgyilagossággal!), ennek utolsó bekezdését idézem:
"S befejezésül említsük meg, hogy a biennálén a 25 éves Károlyi Zsigmond Egyenes labirintus című diapozitíves tér- és mozgástanulmányával ösztöndíjat nyert. A biennálé katalógusában nem Károlyi bemutatott munkáját, hanem azt a kamarakiállítást méltatja, amelyet a magyar művész az 1966-ban elhunyt Czimra Gyula festő műhelyének tárgyaiból rendezett tavaly Budapesten. A Károlyi művének szánt lapon a francia-angol nyelvű katalógus Czimra Gyula életrajzát közli - magyarul." Gyanítom ezért vagyok itt, ezt tudva szólt Lóska Lajos, hogy nyitnám meg ezt a gyűjteményes kiállítást.

Tény, mióta 1973 tavaszán a MNG-ban láttam Czimra retrospektív-kiállítását, kisebb megszakításokkal ugyan, de folyamatosan foglalkozom (s bevallom. azóta is izgató rejtély számomra!) evvel a páratlanul gazdag, eleven üde-derűs és végtelenül szeretetre méltó festészettel. Tehát valószínű ezért kaptam ezt a megtisztelő felkérést, hogy beszéljek Cz. Gy.-ról (a jelenségről és jelentőségéről). Előrebocsátom: elfogult és szubjektív leszek.

Normálisan egy fiatal festő példaképet választ - ez magatartás-mintát, követendő irányt, vezérlő csillagot jelent - tudjuk: apa nélkül nehezen lesz ember a gyerekből, felnőtt férfi a fiúból! Ez a választott mester nekem főiskolás festőnövendékként Czimra volt. Az ő képeit másoltam, újra festettem (verifikáltam) beállításait, térábrázolási módját rengeteg rajzban (és fotóban) próbáltam analizálni, az ő képeit elemeztem Wölfflin kategóriái alapján, róla írtam dolgozatomat (1975-ben, az ágazati esztétika tárgykörében Bence mesternek), s mái napig abszolút etalon maradt számomra.
(Személyesen sajnos nem ismertem Őt, de évfolyamtársaim: Balogh Gyula, Horváth Emese, Marosvári György révén, - akik kapcsolatban álltak Tóth Tiborral és rákosligeti körével - sokat, sok érdekes történetet hallottam Róla.)...

Mivel találkozott a hetvenes évek első felében egy kezdő festő a budapesti főiskolán? A festőoszályokon rücskös-szutykos domanowszkys tacheizmus dominált, ennek alternatíváját (a falakon kívül) Kondor és iskolája jelentette: romantikus, múltra kacsintó rosszkedvű "míves grafika"... Egyébként majd' minden egyéb, kivéve a mexicói muralisták munkásságát, a "dekadens burzsoá kultúra bomlástermékének" minősült. Engem egyik út sem vonzott, - a Szépművészeti Múzeum korareneszász mesterei jelentettek bíztatást, s az FMK-ban és környékén megismert emberek segítettek a tájékozódásban. Nem sorolom ki mindenki képviselte anno a "haladó hagyományt", s kik a megújulást, a "progresszív-expresszív" hivatalosan támogatott mellébeszélést - akárhogyan, akárhonnan nézzük is, - ezt gondoltam akkor és gondolom most is -, az összes birodalmi, eklektikus hatalmi halandzsa, artisztikus maszatolás igencsak könnyűnek találtatik, nem állja ki egy komoly összehasonlítás próbáját az apró, akárcsak arasznyi Czimra-képek viszonylatában.

Talán a Czimra-élmény inspirált, vagy Oscar Wide readingi fegyházának kilátásnyi kék ege, s egyáltalán az erős nosztalgia a tiszta színek iránt diktálták a mozdulatom, - a konkrét motivációra nem emlékszem már - hirtelen ötlettől vezérelve ég-kékre (valószínű: kobalt világos olajfestékkel) bemázoltam a fôiskolai festőállványomat. A koszhadt szürke, ragacsos-szalonnás deprimáló műtermi közegben világított, agresszíven kiszólt a renovált rozoga staffelei, esztétikai inzultusként hatott a frissen festett kék tárgy.

Úgy vélem valahogy így áll a beton-szürke kádári konszolidáció "kopár ege" (Birkás Endre) alatt Czimra Gyula és műve... Harminc év "illegalitásban" és "cellaszületésű" (Tandori Dezső) Sasetta-szerű kis képek a szocializmusban...

Rengeteg blöff, romantikus öncsalás, kirakatrendezős blikkfang közepette Czimra tiszta emberi hangja (a harsogó hivatalos "vox humana" hátterében, takarásában) tünt egyedül hitelesnek - egyszerű, őszinte beszéd, tisztaszívű egyértelműség, kiküzdött személyes belső béke. Csendes mosoly. "Viharokra emelt nyárderű" (Pilinszky János)

A Czimra-kérdés leglényegét fogalmazza meg Haulisch Lenke 1974-ben megjelent kismonográfiája 22-ik oldalán: "Nehéz beszélni azokról az eredményekről, melyeket Czimra Gyula művészete a hatvanas évek elejétől képvisel. Nehéz beszélni róluk, mert szinte mindent el kellene mondani a korszak egyetemes és magyar művészetéről, de az egyetemes és magyar hagyományokról és a jövő lehetséges útjairól is, hogy megértsük ezt a valóban egyedinek látszó piktúrát. Ki kellene fejtenünk, mi az, ami a kor és a hagyományok által szigorúan meghatározott benne, és mi az, ami Czimra Gyula egyéni kiteljesülésének eredménye. Ezek a szálak azonban olyan szoros szőttesben fonódnak össze az ő művészetében, hogy e kis tanulmány keretében aligha tudjuk maradéktalanul kibogozni őket. Sőt fel kell tennünk azt a kérdést az életművet szemlélve: vajon nem azonos-e az egyéni megvalósulás azoknak a feladatoknak a maradéktalan és feltétel nélküli vállalásával, amit az élő hagyomány továbbvitele, a kor által előírt követelmények teljesítése és a jövő előkészítése jelent? Mert Czimra Gyula kiteljesedett művészete elképzelhetetlen a primitív népek, a magyar nép művészete nélkül, a nagy posztimpresszionisták nélkül, a húszas évek új tárgyias és szimbolista törekvései nélkül, a magyar munkásfestészet legnemesebb hagyományai, Nagy Balogh és Derkovits nélkül, elképzelhetetlen az ötvenes évek szocialista realizmus felfogása és a hatvanas évek nonfiguratív és újfiguratív hulláma nélkül, s végül elképzelhetetlen anélkül a meggyőződés nélkül, mely a fizikai és művészeti világ meghódításában az emberi alkotóképességet mindenek fölé helyezi. S ha végül is minden elmúlt, kortársi és a jövő felé forduló meghatározóját felsoroltuk is, vajon megragadtuk-e Czimra Gyula kis képeinek sajátos varázsát, azt a megfoghatatlant, amit általában művészet szóval jelölünk? Aligha."
1974 óta történt egy-s-más, - okosabbak nem lettünk, az biztos, kissé más frazeológia divatozik manapság, és ha az akkor tételezett jövőből visszanézünk, (leszámolva persze jónéhány illúzióval) - mégis azt kell mondjam: ezt az "alighát" s az azt megelôzô mondatok érvényét nem kezdte ki, s azóta sem bírja cáfolni semmi és senki.
Mert mivel találkozunk Czimra képein? Egy varázslatos, elbűvölő ideális világgal. Odaülnénk mi is szívesen: színes szék, asztal fénnyel teli, tágas világos térben... A magyar vidék vasárnap, tavasszal, ha süt a nap, egy falu főutcája - úgy néz ki, akár egy Czimra festmény.
Árkádia, a mából nézve - giccs vagy politikai hazugság. Csapda mert a dolgok szövevényesek, bonyolultak, irracionálisak. Az 50-es, 60-as évek ismeretében elképzelhetetlen, hogy valaki azzal az adott élményvilággal, filozófiai és erkölcsi hitelességgel ilyen egyszerű, tiszta, felhőtlen világot tudjon teremteni, (ez elvben kizártnak tűnik) - s ő, Czimra Gyula mégis létrehozta! Sokan gondolhatják, ehhez nagy naivság kellett, de Czimra nem volt naiv. Evvel együtt, vagy ennek ellenére teljesen, töretlenül realizálta a csodát - nem egy "valódi" szoc-reált, hanem annak "égi mását".

Köszönöm a figyelmüket, türelmüket - kérem tekintsék meg a kiállítást!