Fejléc
Árnyék
 

Színinger



Oláh Gergely Máté fotográfus fotókiállítása


Megnyitja: Szűcs Erzsébet művészettörténész és Oláh Gergely Máté, az alkotó, 2017. november 10-én, pénteken 18 órakor.


A kiállítás megtekinthető: 2018. január 14-ig, a képtár nyitvatartási idejében: keddtől vasárnapig 10--18 óráig. 2017. december 24-től 2018. január 1-ig zárva.


Project Room (XVII. terem)


http://www.teleelettel.hu/esemeny/5316/szininger._olah_gergely_mate_fotokiallitasa


2017. 11. 10. -- 2018. 01. 14.
Elválasztás
Alkotói tárlatvezetés
Elválasztás


(Fotó: Deák Balázs)

2017. december 20-án, szerdán 16 óra 30 perctől alkotói tárlatvezetés Oláh Gergely Máté fotográfus Színinger című kiállításában a Deák Gyűjtemény Projekttermében


Irodalmi est Oláh Gergely Máté Színinger című kiállításán (Kurucz Kinga, Maczák Orsolya, Munding Márton és Nagy Máté kisprózái Oláh Gergely Máté fotóihoz)
Elválasztás

A szövegek szerzői az elmúlt egy évben a Független Mentorhálózat programjában vettek részt, mentoruk Czinki Ferenc író, szervező. A 2018. január 11-én elhangzó műsor volt a székesfehérvári bemutatkozó estjük.

A Független Mentorhálózatról:
Ijjas Tamás költő, író ötlete nyomán -- miszerint egy éven át ingyen mentorál egy pályakezdőt -- Nemes Z. Márió költő, kritikus és esztéta kezdeményezésére számos költő és író fogott össze, hasonló feladatot vállalva. A Független Mentorhálózat 2017 januárja óta működik, több mint száz mentor, és több száz mentorált vesz részt a programban.




(Kép: Paris_kicsi_7492)


Kurucz Kinga: Herkás Milán és a szonettsor

A vizek mindig elindítanak bennem valamit. Leginkább a folyók. A tavak statikussága bennem tart mindent. Hogyha írni akarok, mindig útra kelek, és némán formálom a szavakat. Vannak olyan napok, amikor reggel hányingerre kelek, ilyenkor tudom, hogy valami ki akar jönni. Az utazás aktusa löki ki a mondatokat, meg a víz. Ma is hányingerre keltem, és felszálltam a hatosra, a végállomásnál, hogy le tudjak ülni. Srégen velem szemben egy korasincs fiú, csattogtatja az állkapcsát. Napok óta nem aludt.

Nézek felé, ő meg ugyanolyan időközönként köp egyet maga elé, mintha festene, mérnöki pontossággal. Én csak örülök, hogy valaki elvonja rólam a figyelmet, amíg tátogok. Igazi meg nem értett ez a fiú, el is nevezem, olyan közelinek érzem magamhoz abban a pillanatban, a hatoson, ahogy nyállal fest. Milán, Herkás Milán, így szólítom magamban és időnként biztatóan rámosolygok, mint a gyerekekre szokás, mikor először rajzolnak bárányfelhőt. Az első nagy kihívás, komoly feladat.

Lehet, azért köpköd, mert szerinte is olyan a hányás, mint a versírás, és néha összetéveszti a kettőt, és amikor ihlete van mindig hányingere lesz, mint nekem ma reggel. A mechanizmus ugyanaz, bemegy valami a testbe, amit az nem tud megemészteni, így hát ki kell lökni valamilyen formában. Az újra felszínre kerülő végeredményről már az se tudná megmondani mi volt eredetileg, aki lenyelte az egymással nem kompatibilis elemeket. Persze mindig mennek a találgatások, hogy miből lett az, ami éppen akkor, ott. Valamikor tényleg nehéz kikerülni a letagadhatatlant. Amikor az éjszaka közepén sugárban hánytam a mosdókagylóba, anyám se hitte el, hogy a Móricz téri gyros volt a ludas. Árulkodott a cefre szag. Ami a hányásnál az alkohol, az a versekben a szerelem. Nem véletlenül kevés a nők által írt szerelmes vers. Pontosabban a jó szerelmes vers. Mert azért azt se szereti nézni az ember, ha egy nő egy egész éjszakás dorbézolás után, a vécécsésze felett, haját két oldalra simítva öklendezik.

És ha azt nézzük, hogy a hányásban mindig van répadarab, ami valójában a gyomor hámrétegének darabja, a versekben is mindig benne van a lélek, tehát a forrásból egy kicsi. Visszapillantottam Milánra, aki mintha hirtelen dühbe jött volna... igencsak hiányos fogsorát csattogtatva nézte az ablaküvegben saját tükörképét. Most már bizonyos, ez a fiú mellettem itt egy született tehetség, látszik, hogy valamiféle öndefiníciós válságot él meg éppen, és nem tudja elfojtani az érzelmeit.

Elképzelem, ahogy végeláthatatlan vitákba keveredve beszélgetünk művészetről, miközben a saját igazunkat ismételgetve porig alázzuk egymást, mint az igazi nagyok. És sorokat lopunk egymástól, de késleltetve, hogy egyikünk se emlékezzen rá, hogy valójában ki mondta először azt az egész jó félmondatot. Elképzelem, ahogy az első kötete alá odafűzi alcímként, hogy a K. K.-tól lopott mondatok, s a frappáns, nem keresem a K. K.-n a csomót kezdetű kötetnyitó verssel hízeleg, és erre épít egy egész ciklust, mert már az összes szerelmi csalódását kihányta a fiatalkori zsengéibe. Elképzelem, hogy minden alkalommal, amikor megmutatom neki, mit írok éppen, arra hivatkozik, amikor az első szava az, hogy "húzás", hogy ő még Pilinszkyből is húzna. Pilinszkyből!
Révedek a nyálfestményre, remélve, hogy talán Jézus-portré lesz, mikor hirtelen egy érthető mondat szakad ki Milánból.
-- Istenem, olyan beteg ez a világ!

Felkapom a fejemet és gyorsan számolni kezdek. Úgy van, tizenegy, ez tizenegy szótag! Belesápadok a gondolatba, ezt nem írhatom le. Szólnom kéne neki, hogy tesó, ez egy tök jó szonettsor, vagy valami, de mielőtt figyelmeztetném, Milán hirtelen feláll és állkapocs-csattogtatás közepette átmegy a villamos másik végébe. Biztos megsértődött, mert bámultam, pedig milyen jól elbeszélgettünk... Azt hittem, tényleg elindult valamiféle együttműködés, éreztem az összeköttetést Milánnal. Szinte szomorúan nézek le a füzetemre, és hirtelen ötlettől vezérelve mégis leírom a sort. A következő megállónál leszállok, hogy víz közelbe menjek. Kibújva a cipőmből, megtörve a Shakespeare-kötet gerincét, utólag, zárójelbe még hozzáfűzöm a sorhoz: Herkás Milán: Egy szonettsor.




(Kép: Fehérvár_kicsi_4877)


Nagy Máté: Itt nem száll le senki

Van egy megálló, valahol az indulás és az érkezés között, a semmi közepén. Neve nincsen. Mindig csak addig állunk meg, amíg a mozdonyvezető dohányzik. Egyébként sosem száll sem le, sem fel senki a sofőrön kívül. A megálló falait fehérre meszelték, a nyílászárókat már régóta nem találták cserére méltónak. Az egyik ablaküveg hiányzik, és mögötte mindig egy ember ül, és újságot olvas.
Szokásos öregembernek néz ki őszülő hajával, olcsó és jellegtelen szürke kabátjával és fekete oldaltáskájával. Ha aznap nem nyit ki a pénztár, akkor is ott van. És olvassa az újságját, orrát a betűkhöz érintve. A címlapok sosem váltakoznak; már messziről látom, ha éppen a sportrovatot nézi.

Napok telnek el, és én mindig ugyanazzal a vonattal utazom, ugyanabban a kabinban, hogy lássam őt. Olvas, valamikor kint áll, és szivarkát szív csendben, mint aki várja a vonatot, néha pedig a büfében vett szendvicset eszi. Sokszor néz az órájára, aztán pedig fel a vonatra, mintha ezt keresné, de végül mindig félrenéz.

Aztán, ahogy telnek a napok, és mindig megállunk itt, úgy döntök, szívok egy kis friss levegőt ezen a névtelen helyen. Az ablak visszatükrözi a vonat oldalát, és keretbe foglalja a svájci sapkás fejet. Kint tűz a nap, de mégis hideg van, igazi napsütéses téli délelőtt. A kitámasztott ajtón át bemegyek, és csak állok a frissen felmosott padlón. A pénztár hirtelen kinyit, csak nézelődöm, mondom a középkorú nőnek, aki őszintén rám mosolyog, én lehetnék az egyetlen vevője. Bár őszintén, mit lehet nézegetni ezen a rideg és unalmas helyen?

Az úr fel sem néz, csak a hatalmas papírlapot látom kiterítve, két ráncos kéz kandikál ki a két oldalon. Körülbelül öt percem lehet hátra az indulásig, látom, ahogy a mozdonyvezető kint már az első slukkokat szívja morcosan. Akkor most leülök mellé. Kiütéses győzelem a városi rangadón, olvasom a sportrovat szalagcímét. Oldalra pillant.
Mi járatban, fiatal úr, dünnyögi, én pedig nem tudok válaszolni. Mi mást tudnék itt csinálni, mint várakozni?
Hogyhogy itt várakozik?, kérdezem inkább. Itt nem szokott leszállni senki.
Az öregúr az órájára néz, fél tizenegy körül lehet az idő, majd végül hozzám fordul. Csak egy régi ismerős. Már az arcára sem nagyon emlékszem, de itt lesz. Még fél óra. Úgyis megtaláljuk egymást, mert itt nem szokott leszállni senki. Közben a pénztáros suttog valamit egy másik embernek, biztos a büfés az. Ők mindennap láthatják az urat, és megkérdezhetnék, mit csinál itt, de nem teszik. Vagy tudnak valamit, vagy nem akarnak tudni valamiről. Kint a mozdonyvezető elnyomja a cigarettáját. Minden jót, állok fel, mert nekem tovább kell mennem. Gondatlanságból ölt a kimerült mozdonyvezető, áll nagybetűkkel a papíron, amikor elmegyek előtte, és visszatérek a kabinba. A svájci sapkás fej pedig nem mozdul, csak amikor lapoz. A szerelvény megindul, és a visszatükröződő vonat ismét keretbe foglalja az ősz urat, aki csak egy ismerősre vár.




(Kép: Fehérvár_kicsi_4738)


Munding Márton: Egon

A legfurcsább az egészben nem a szabadság érzése volt, hanem a dolgok esetlegessége. A tény, hogy bármit megtehet, megbénította Egont. Félreértés ne essék, Egon nem tehetett meg bármit, nem volt omnipotens, nem állt a törvény felett, és 65 éves lévén valószínűleg a hátraszaltózást is el kellett engednie. Mindezektől eltekintve azonban Egon, 40 év óta először, szabad ember volt.
Kamaszkorában egyszer beszélgetett egy frissen szabadult rabbal, pont itt, a pályaudvar várójában. Az illető állítólag már három napja várta a szomszédos városba induló vonatot. Egon apja kalauz volt, szóval jól tudta, hogy azok a vonatok kétóránként, menetrendszerűen járnak, de nem szólt semmit. Most próbálta felidézni magában az elítélt arcát, de csak a kezeire emlékezett, görbe, ideges madárkezek, apró tetoválásokkal. Tekintete a saját kezére szaladt, kopott jegygyűrű, petyhüdt, fehér lapátok. Mintha enyhén remegnének.

Egon elhessegette az emléket. Alig néhány napja szabad, erre máris a múltba menekül, ez így azért mégse mehet tovább, gondolta, és azzal a lendülettel megindult a büfépult felé. Kezét nagy hévvel a pultra csapta, vett egy mély levegőt, majd, úgy ahogy volt, ledermedt.

A "freeze-reaction", avagy pánikszerű ledermedés, az állatvilágban igen gyakori védekezési mechanizmusnak számít. Egon pupillái kitágultak, enyhén nyitott szájjal zihált, körmét pedig a büfé deszkakönyöklőjébe vájta. A szűk helyiség polcain poros chipses zacskók, csokiszeletek hevertek, alattuk kifakult címkéjű palackokban üdítők sorakoztak. A pulton bajonettzáras kávégép, ami lassan alig látszott ki a banánmatricák alól, mellette egy műanyag tálcán pogácsák és rántotthúsos szendvicsek szikkadtak a remegő neonfényben. A teltkarcsú eladónő középen, egy fröccsöntött műanyagszéken foglalt helyet. Frissen festett, szőke bubihajával úgy ült ott ebben a sötét, várótermi fali fülkében, mint kagylóban a gyöngy. Abban a percben Egon egyszerre járta meg a poklot és a mennyországot. A büfé színei összefolytak, Egon homloka izzadni kezdett, szíve a torkában dobogott, lélekben pedig ordítva szidta magát meggondolatlansága miatt.
-- Jól tetszik lenni?
-- Ehrm, khrm ehrm hrár -- bólogatott Egon.
-- Mit parancsol?
Nem elég hogy nő, még beszél is. Lobbant fel a vészjelző Egon fejében, majd miután érzékelte, hogy a dermedés nem menti meg szorult helyzetéből, kinyögte az első dolgot, ami hirtelen az eszébe jutott:
-- Fagylaltot.
Miután motoros készségei valamelyest helyreálltak, egy marék aprót szórt a pultra, krákogott valami köszönés félét, majd Cornettóját idegesen szorongatva a kijárat felé vette az irányt. Odakint kicsit lenyugodott, a fagyi papírját zsebre vágta. A szeptemberi nap néha kikandikált a felhők mögül, Egon az árkádok alól figyelte a szemközti park szélben hullámzó fáit. Minden adott volt a tökéletes pillanathoz. Mély levegőt vett, majd nagy műgonddal a fagylaltba harapott.

Az élmény nem nyűgözte le. Legutóbb az esküvőjén evett fagylaltot, és már akkor se kimondottan szerette. Később persze kedves nosztalgiával gondolt az efféle nyalánkságokra, főleg mióta kiderült, hogy cukros is. Persze ki gondol a diabéteszre egy új, szabad élet kezdetén? Bármennyire nevetséges is, Egon gondolt. Ahogy ott ácsorgott, a tér szélén, szépen lassan eszébe jutott minden. A fagylalt, az esküvő, a betegség, a veszekedések, szóval az elmúlt negyven év az elejétől a végéig. A Cornetto gyorsan olvadt, az ázott tölcsér oldalán ragacsos vanília csíkok szaladtak le, Egon gyűrűje felé. Egy pillanatig még bámult maga elé, majd a tölcsért a közeli kukába dobta. Lassú mozdulatokkal zsebkendőt vett elő, óvatosan megtörölgette vele a kezét. A kuka körül döngeni kezdtek a fáradt, őszi darazsak.




(Kép: Fehérvár_kicsi_4731)


Maczák Orsolya: Köztük

Köztük mindig az volt a legfontosabb, amit nem mondtak.
Vasárnap reggel, vagy kora délelőtt tették meg a macskaköves utat a Szerencsejáték Zrt.-hez.
Szervusz, Marcsika!
Szervusz, Annácskám!
Marcsi nem mondta, hogy Annának, hiába olyan büszke, hogy bot nélkül induljon el, szemmel láthatóan megint fáj a lába. Anna nem mondta, hogy Marcsi hiába köhög hetek óta, a sálját megint otthon felejtette.
Olyan lassan, csendben ballagtak, mint két filozófus, egymástól függetlenül erre gondoltak, hogy milyen jó, hogy vasárnap van, és minden sietség nélkül, filozófusok módjára sétálhatnak el a lottózóba.
Anna nem mondta, hogy azért megy ilyen tempóban, mert tegnap elaludt a fotelben, és fáj a lába. Marcsi nem mondta, hogy azért hallgat, mert tegnap nyitva felejtette az ablakot, mikor kiment a macska, és megint megfázott a torka.
A lottózóban fejenként egy hatost vettek. A tekintetükkel megbeszélték, hogy az eladólány valóban az Évike szegény megboldogult unokájára emlékeztet. Mivel ezt legutóbb a karikázós állványoknál megtárgyalták, most semmit sem mondtak.
Marcsi nem mondta, hogy évek óta ugyanazokat a számokat teszi meg, mert a férje ezeket hagyta hátra. Anna nem mondta, hogy mindig találomra, de egymástól nagyjából egyenlően elosztott számokra tippel, mert anno a férje erre mindig emlékeztette.
Amikor visszavitték a kitöltött hatost, mindketten egy-egy fáraót kértek. Az eladólány mosolygott, mikor legyezőszerűen kiterítette őket, hogy válasszanak.
Anna nem mondta, hogy a fáraók kincséről mindig a gimnáziumi tanára jut eszébe, ahogy a berregős kivetítőn a gízai nagy piramisokat mutatja. És hogy biztos volt benne, hogy egyszer még élőben megnézi őket. Marcsi nem mondta, hogy azért szereti a fáraók kincsét, mert az az egyetlen, amin se dobókocka, se kártya nincsen, amiről eszébe jusson az apja. Akit az összes szerencsejátékkal együtt már 64 éve eltemetett. Ezért azt sem mondta, hogy azóta a cseresznyétől és a szilvától egyaránt émelyeg.
A sorsjegyeket mindig ugyanott, a bank előtti padon kaparták le. Ilyenkor pont kellemesen sütött oda a nap.
Anna nem mondta, hogy azért kapar olyan precízen, hogy egyetlen szürke morzsát sem hagy fent, mert babonás, és úgy hiszi, ha nem csinálja elég alaposan, akkor nem is nyer. Nem érdemli meg. Marcsi nem mondta, hogy ő azért, mert úgy érzi, ha nem is nyer, ez a legkevesebb, az élmény, amiért már megfizetett.

Sorról sorra haladtak, szigorú sorrendben, és kaparás közben nem gondoltak semmire.
Marcsi nem mondta, hogy milyen üzenetet keres a felszín alatt. Anna nem mondta, hogy mit csinálna a pénzzel.
Mikor végeztek, és nem maradt egyetlen szürke felület sem, nézték a forgácsot az ölükben, meg ráhullva az egyforma cipőjükre. És nem mondták, hogy ma sem viszik vissza a mosolygós eladólányhoz a nyertes sorsjegyet, sem azt, hogy mindkettejüknek, egymástól független eszébe jutott a moha, ami a márványt ilyen időben olyan könnyen benőtte.
"Balról a harmadik parcella, a miénktől kettőre. Mikor utoljára voltam, már teljesen benőtte a gaz, ami növény meg volt, az teljesen kipusztult mostanra. Mindig is fájt az Évikének a csuklója, nem tudja lekaparni szegény."
Köztük mindig is az volt a legfontosabb, amit nem mondtak.
"Nem mondod!" ingatta a fejét Anna.


Kisprózák a kisteremben -- frissítve
Elválasztás


2018. január 11-én, csütörtökön 18 órakor: Kisprózák a kisteremben. Irodalmi est Oláh Gergely Máté "Színinger" című kiállításában.
Városi Képtár - Deák Gyűjtemény (Székesfehérvár, Oskola utca 10.)
A képek alapján írt szövegeiket felolvassák: Maczák Orsolya, Munding Márton és Nagy Máté.
Moderátor: Czinki Ferenc.
A felolvasó szerzők az elmúlt egy évben a Független Mentorhálózat programjában vettek részt. A mai műsor a székesfehérvári bemutatkozó estjük.
A belépés ingyenes!


Deák Balázs fotói az eseményről

Itt olvashatóak az elhangzott írások




Kedves Emberek!
Még megtekinthető két, tavaly megnyitott fotókiállításom, ezekhez kapcsolódóan szerveztünk egy-egy tárlatvezetést, illetve a fehérvári Színinger kiállítás esetében egy remek felolvasást: egy-egy képemhez kisprózát írt: Maczák Orsolya, Munding Márton és Nagy Máté. Ezt Czinki Ferenc moderálja, ugyanis az ő kedves mentoráltjairól van szó a Független Mentorhálózatban.
Pénteken pedig már Budapesten, a Nyitott Műhelyben vezetem végig az érdeklődőket, egy kis bámulás után szívesen beszélgetek egy nagyot az érdeklődőkkel.
Időpontok:
Színinger-felolvasás (Városi Képtár, Székesfehérvár, Oskola utca 10.): csütörtök 18.00
Nyitott Műhely (Bp., Ráth György utca 4.), Képmegnyitás: péntek 18.00
Mindenkit várunk szeretettel! :)


Színinger (Oláh Gergely Máté fotográfus tárlata)
Elválasztás


A Szent István Király Múzeum szeretettel meghívja önt, családját és barátait
a Városi Képtár -- Deák Gyűjtemény Projekttermébe (Székesfehérvár, Oskola u. 10., XVII. terem)
Oláh Gergely Máté fotográfus
Színinger című fotókiállításának megnyitására
2017. november 10-én, pénteken 18 órára.
Megnyitja: Szűcs Erzsébet művészettörténész és Oláh Gergely Máté, az alkotó.
A kiállítás megtekinthető: 2018. január 14-ig, keddtől vasárnapig 10--18 óráig. (2017. december 24-től 2018. január 1-ig zárva)


Deák Balázs fotói a nyitóról:
live

A kiállított művek jegyzéke:

-hamarosan-





Sajtófigyelő:

Kocsis Noémi: Oláh Gergely fotóin a színek motiválnak, de a hiányuk az izgalmas, "Színek nélküli színingerek", FMH, 2017. 11. 22., sze. 14.30

http://www.teleelettel.hu/esemeny/5316/szininger._olah_gergely_mate_fotokiallitasa


AJÁNLÓ

KIÁLLÍTÁSOK

HÍREK

© Városi Képtár – Deák Gyűjtemény • 8000 Székesfehérvár, Oskola u. 10. – deak@deakgyujtemeny.hu
magyarenglish