Szeretettel köszöntöm Önöket itt a Városi Képtár - Deák Gyűjteményben, a Szinyei és a hazai táj című kiállításon.

Freskós Szalon
A töröktől való visszafoglalást követően a Városi Képtár - Deák Gyűjtemény épületének telke az Esterházy család birtokába került. A XVII. század végétől évtizedekig gróf Esterházy Ferenc, Fejér megye főispánja volt a tulajdonos, majd az ő örökösei, egészen a XIX. század elejéig.
A volt Esterházy-palota legjelentősebb öröksége az 1770 körül keletkezett Freskós Szalon késő barokk (klasszicizáló barokk) freskója, amely részben árkádiai, részben trópusi tájat ábrázol madarakkal, szoborral, templomrommal, kutyával, kis néger figurákkal, tóval, vízeséssel, pálmákkal, a teknőboltozaton repülő madarakkal és rovarokkal. Ez a szoba az Esterházyak pihenő szobájaként funkcionált.

Az ókorban jött divatba a szobák belső falainak tájábrázolással való díszítése, majd a reneszánsz (14-16.sz.) és barokk (17-18.sz.) korban ismét közkedveltségnek örvendtek a tájképeket ábrázoló falfestmények, előszeretettel borították be vele a kastélyok, paloták falait.
Árkádia, Görögország egyik vidéke, az egyszerű, ártatlan, paradicsomi életmód jelképe volt. Azóta mindmáig, s talán egyre inkább, az "elveszett paradicsom"-ot jelképezi, azt a harmóniát ember és ember, ember és természet, ember és a világ között, amely mindnyájunk legbelső érzése szerint valaha megvolt, de mostanra - minden korban így tűnik ez - visszavonhatatlanul elveszett.
A reneszánsz Itáliában a freskó (fresco = friss) volt a falfestészet legelterjedtebb módszere. A 13. század folyamán fokozatosan fejlődött ki az al secconak nevezett eljárásból, melynek során a száraz vakolatra festettek: közvetlen hatású, tartós eljárás volt ez, a festéket a kissé megnedvesített falra vitték fel, tojásos vagy enyves kötőanyaggal. Néha viasszal fedték be az egészet, hogy ezzel megvédjék a nedvességtől - le ne peregjen a festékréteg -, de így adtak fényt is a jellegzetesen fakó színeknek
Az igazi freskótechnika megterhelő munkával járt. A csak vízzel kevert tiszta festéket közvetlenül a friss, nedves vakolatra vitték fel, ahol, ahol száradás közben a vakolattal egyesülve kötött meg.

A képzőművészet több ezer esztendős története során a tájkép, tehát a táj önálló megjelenítése, viszonylag későre tehető. Alárendelt elemként ugyan a kezdetektől megtalálható a művészeti alkotásokon, önálló műfajjá először a távól-keleti festészetben vált a 6. században, majd a 8-12. században itt élte fénykorát rendkívül magas művészi színvonalon.
A táj Európában a 14. század második felében jelenik meg először a festményeken, mint arcképek, vallásos témák háttere, azok hangulatát megteremtő dekoratív részlet, de mindig kis felületen, másodlagos jelentőséggel.
A mai modern értelemben vett realisztikus tájképek a Németalföldön születtek, az 1600-as években.
Magyarországon a valósághű tájképfestészet, mint önálló műfaj csak a 19. században honosodott meg. Alkotóink először az idegen tájak bemutatását, megfestését tűzték maguk elé, majd a század utolsó harmadában az idegen környezet először idilli, majd realista-naturalista ábrázolásán volt a hangsúly.
A tájkép fogalma alatt a festészet azon műfaját értjük, melynek tárgya a szabad természet, az ember természeti, vagy maga alkotta környezete, bár a 20. századtól a táj megjelenítésében egyre nagyobb szerepet kap a fotográfia.
A tárlat során, innen a Freskós Szalonból kiindulva, Markó Károly és fiai művészetén át, Szinyei Merse Pál, Mészöly Géza és Spányi Béla festményein keresztül, végigjárjuk a tájkép hazai fejlődésének szakaszait:
1. Ideális tájábrázolás (Az eszményi táj több helyszínről kiragadott részleteket vegyít, hangulati egységre és tökéletes képi harmóniára törekedve)
2. Romantikus tájábrázolás (A regényes témák, a szárnyaló képzelettel megformált táj, a természeti élmények átélésére ösztönöz)
3. Naturalisztikus tájábrázolás (Az abszolút természethűséget tűzi célul tömörített mondanivalóval)
4. Realisztikus tájábrázolás (A valóság lényeges elemeit hangsúlyozza)
5. Plan-air ábrázolás mód (A szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségeket rögzíti)
6. Impresszionisztikus tájábrázolás (A pillanatnyi benyomás gyors és eleven megragadására törekszik)

IV. terem:
Id. Markó Károly (1791, Lőcse - 1860, Villa Appeggi, Olaszo.) neve a magyar művészettörténetbe, mint a tájképfestészet megteremtője vonult be. Művészete a 18. és 19. századi heroikus történelmi festészetére épült. Tájképei idilli hangulatú, klasszikus kultúrát megjelenítők. Festészete akadémikus, összekötő szerepe volt a leíró tájképfestészet és a barbizoni iskola naturalista kifejezés módja közt.
A magyar tájképfestészet legelső darabja, egyik leghíresebb, Visegrád (1826) című képe, melynek mostanában megkérdőjelezik festőjét, hiszen kétségbe vonható, hogy Markó járt Visegrádon.
Fiatalon is festőnek készült, de pályája eleinte másképp alakult, mérnöki tanulmányokat folytatott. Már Európa hírű ismert festő volt, mikor letelepedett Olaszországban. Rendszeresen dolgozott arisztokraták megrendelésére. Híre eljutott Magyarországra is. Művei megtalálhatóak Ausztria, Csehország, Dánia, Magyarország, Németország, Olaszország, Szlovákia múzeumaiban.

Ifj. Markó Károly (1822, Pest - 1891, Moszkva) tájképfestő, Markó Károly legidősebb fia. Atyja tanítványa és követőjeként főleg Bécsben és Olaszországban működött. Felesége halála után Moszkvába költözött. Apja színvonalát - jóllehet műveiket nemegyszer összetévesztik - sohasem érte el. Klasszicista képei mind festői ábrázolás, mind felfogás tekintetében túlhaladottak voltak már a maguk korában is. Hazai közgyűjteményben a Magyar Nemzeti Galériában találhatók művei, külföldön Firenzében és Milánóban.

Markó András (1824, Bécs - 1895, Viareggio) festő, Markó Károly fia. Apjától tanult festeni, apja tanítványa, de gyenge tehetségű követője volt. Táj- és életképeket festett romantikus stílusban. Főként Bécsben dolgozott. Számos képe ma is apja műveként kerül forgalomba. Egy alkotása található a Magyar Nemzeti Galériában.

Markó Ferenc (1832, Kismarton - 1874, Budapest) festő, rajzoló, Markó Károly fia. Festészeti képzését kezdetben apja irányította. Testvérei közül leginkább ő távolodott el atyja stílusától. Főként figurális festéssel és aktrajzzal foglalkozott. Olaszországban élt, ám részt vett a Garibaldi vezette olasz szabadságharcban, politikai rajzai miatt börtönbe került, és később elhagyni kényszerült Olaszországot. Így került vissza Magyarországra. Közgyűjteményben a Magyar Nemzeti Galériában található több alkotása. 1852-ben Firenzében néhány képét bemutatta az apjával és testvéreivel közös tárlaton.
Déli pihenő című képét a biedermeier stílusú kispolgári idilliség jellemzi.

Az éjszaka művészi ábrázolása a XVIII. - XIX. századi Európában terjedt el és a romantika idején élte első virágkorát. A kékes-ezüstös, sötétre hangolt színvilágú éjszakai témákon belül különösen sikeresek lettek az éjjeli tüzeket megjelenítő festmények. A sötét és világos foltok, a hideg és meleg színek éles kontrasztját tudatosan felhasználó festmények felfokozott fényeffektusaikkal a drámai jelenetek részesévé tették a szemlélőt. A XVIII. század folyamán egyre aktívabbá váló vulkán az európai utazó festők egyik kedvenc úti céljává tették az amúgy is megrendítően szép természeti és művészeti kincsekkel zsúfolt Nápolyt és környékét.
Szinyei levelezésében pontosan nyomon követhető a Vezúv kitörése festésének időpontja. 1863. június 9-én a fiú azt írja apjának, hogy a kép már alá van festve, az apa pedig július 4-én örömmel közli, hogy az újabb képküldemény is Jernyére érkezett ("A Vesuv szerencsésen meglepett, s újabb bizonysága előmenetelednek"). Ez volt a müncheni akadémiai tanulmányokat megelőző nagyváradi két évet lezáró, legnagyobb méretű és legfejlettebb technikájú festménye, melynek gyors elkészülte is jelzi, hogy a festéssel egy időben az érettségire is készülő 18 éves művészpalánta mennyire magabiztosan érzett rá az érdekes téma ízére és immáron ki is tudta már aknázni az olajfestés gazdag technikai lehetőségeit.

A modern magyar festészetre a korszak művészei közül Szinyei Merse Pál (1845, Szinyeújfalu - 1920, Jernye) gyakorolta a legnagyobb hatást. Ő a magyar plen air festészet megteremtője, a modern magyar festészet első nagy képviselője. A magyar festészet számára Szinyei "fedezte fel" a kék eget. A nyugati kortársakkal egy időben fedezte fel a szabad levegő, a napfény festői ábrázolásának problémáját és teremtette meg gazdag színvilágú táj- és portréművészetét. A magyar művészek közül az ő festészetében jelennek meg először azok a tiszta színakkordok, amelyekhez hasonlóakkal az impresszionistáknál találkozunk, és ő láttatja először a napfénynek a testeket színes foltokká égető hatását is. Újszerű színkultúrájához új formakultúra is társult, ugyanakkor festészetének alapvetően falusi témavilága, a klasszikus képegész sértetlenségéhez való ragaszkodása miatt jócskán eltér az impresszionisták sokszor a formabontás felé billenő festészetétől.
Az 1845-ben, Szinyeújfalun született Szinyei régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye főispánja, aki támogatta fia festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni Akadémiára. Szinyei müncheni mestereitől (pl. Wágner, Piloty) csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet azonban sohasem vette át. Inkább Gustave Courbet friss természetszemlélete és Böcklin tiszta, erőteljes színei hatottak rá.

Munkácsy és Paál László Franciaországban kialakított nagyszabású realista tájfestészete visszhangtalan maradt az itthon dolgozó honfitársaiknál. Még kevésbé méltányolták Szinyei Merse Pál szinte eszköz nélküli, keresetlenül üde festői nyelvezetét és újszerű témáit.
Szinyei Merse rendkívüli színérzékenysége legkorábbi művein is felfedezhető. Már müncheni akadémiai tanulmányai idején, 1867-68-ban meglepően üde, apró méretű tájkivágatokon bizonyította egyéni természetlátását, mellyel úgy vált a francia festők rokonává, hogy még nem is ismerte alkotásaikat. Elődeivel és legtöbb kortársával ellentétben Szinyei Mersénél a képegységet a sokféle színfolt azonos fényereje biztosítja.
A szabad levegőn megfigyelt fény- és színjelenségekre, a plein-air meghódításában az európai festészet számára olyan döntő fontosságú valőr-problémára (a színek fénytelitettségét jelző fokozatok) Szinyei néhány korábbi képén is ráérzett, de először a Mályvákon, illetve vele párhuzamosan készülő nagy kompozícióján, az Anya és gyermekein alkalmazta a zöld-piros kontraszthatást, mely későbbi főművein, így a Majálison is fontos szerephez jut. A két szín feleselése azonban cseppet sem zavarja a festmény lírai összhatását, meghitt hangulatát.

Miután 1873-ban az európai festészetben is igen fontos helyet elfoglaló, ragyogó koloritú, életvidám plan-air képe, a Majális nem érte el a megérdemelt sikert, Szinyei kedvét veszítve abbahagyta a rendszeres munkát. Ebben az időben vette feleségül szerelmét, Probstner Zsófiát, akitől 5 gyermeke született. Közülük csak ketten (Félix és Erzsébet) élték meg a felnőtt kort. Szinyei gazdálkodni kezdett a Jernyei birtokon, és inkább csak kedvtelésből, egyre ritkábban festegetett. Kivételek azonban akadtak, egy őszi vadászat után festette meg a Tourbillon (1873) című képet. A Tourbillon sötét háttér előtt lobogó tiszta színfoltjai festészeti szempontból is érdekes problémát jelenthettek a fiatal Szinyei számára. Ebben az időben, a Jernyén töltött idő alatt kezdett hozzá pályájának második legsikerültebb darabjához, a Lila ruhás nőhöz is, amelynek modellje felesége volt.

Az itt látható, böcklini ihletésű, Tavasz ébredése (1978) című kép a Pacsirta előzményének tekinthető, bár a Pacsirta újszerű kompozíciója mégsem hasonlít egyik előzményhez sem. A Pacsirta olyan mestermű, melyet Magyarországon ebben az időben senki sem tudott festeni.

A Patak című képet Szinyei 1883-ban kezdte festeni. Datálása ugyan 1894-es, de azok közé a művek közé tartozik, amelyeken Szinyei tíz évvel korábban kezdett dolgozni, s csak hosszas festői tétlenség, a kritikák miatti visszavonultság után, amikor újra ecsetet vett a kezébe, fejezett be. Szinyei ugyanis a Pacsirta kedvezőtlen bírálata után 1884-től ismét abbahagyta a festést, majd 1887-ben történt válása még tovább rontotta kedélyállapotát. Mivel Szinyei csalódásait nehezen élte meg, ez házasságát is megkeserítette, felesége nem bírta elviselni férje indulatkitöréseit és apátiáját ezért kezdeményezte a házasság felbontását. Az asszony 1887-ben magával vitte életben maradt leányaikat, Szinyei pedig egyedül maradt fiával Félixszel. Csak 1894-től állított ki ismét.

Itt láthatják még a Kőasztal / Madárdal című képet, mely sajnos mára alig látható, annyira besötétedett. Ezt a jelenséget nem a Munkácsy munkásságából jól ismert bitumenes alapozás okozta, hanem, hogy Szinyei nem volt elégedett a megfestett képpel, ezért ráfestett a már megszáradt olajfestékre, ettől a kép minősége romlott, felülete megrepedezett. Az sem használt a műnek, hogy a felületre felvitt lakkréteg jelentősen megsárgult. A másik oldalon pedig egy kedves kis vázlat látható Kis tájkép címmel, melyen megfigyelhetik hogyan kezdett hozzá a művész oly részletesen kidolgozott munkáihoz.

Művészetének 1894-ben kezdődő utolsó, naturalista-realista korszakában már nem tudta elérni fiatalkori képeinek spontán zsenialitását, de ekkori művei között is találunk kiemelkedő színvonalú alkotásokat. Fő műfaja ekkor a tájkép, amely 1908 körül egyre szerkezetesebbé vált és a posztimpresszionista törekvésekhez közeledett (Mező, 1909).

VI. terem:

A birtokára visszavonult, magára maradt festő a jernyei családi kastélyt elhagyva 1877-ben saját házat épített, mely köré az 1880-as évek derekán telepített kertet. Almafás képének laza lomb- és virágfestése a természet fölényes ismeretét mutatja. Egységesen, nagyvonalúan kezeli a látványt, de nem csak a felületi villódzás érdekli: a virágba borult fákat körbeöleli a finoman érzékeltetett atmoszféra könnyed levegőssége. Kompozíciója itt sem válik síkszerűvé, hiszen a sokféle zöld árnyalattal, a különböző lombozatú fatömegek egymás mellé és mögé helyezésével tökéletes téri illúziót kelt. A kép élénkzöld gyepével, mosolygós kék egével és fehér csipkébe öltözött fáival maga az üdén sugárzó tavasz jelképe.

Szinyei rokonai és barátai közbenjárására tért vissza a festéshez; visszatérése alkalmából egy kis tanulmányt festett, Almavirág címmel, majd befejezte félbehagyott munkáit.

Az 1896. évi millenáris tárlaton Szinyei 8 képpel szerepelt, a Majális, a Pacsirta, a Faun és nimfa, valamint a Hóolvadás ezúttal kirobbanó siker lett. Ezt követően Szinyei a hazai művészeti közélet egyik vezető alakja lett, amit egyik francia kortársa sem mondhatott el magáról. A Majálist az állam a Múzeum számára 1800 forintért vette meg, és a többi képe is vevőre talált. 1897-ben képviselővé választották, 1905-ben kinevezték a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává, mely tisztségét - 1920-as, a családi birtokon, Jernyén bekövetkezett - haláláig megtartotta.

Szinyei Merse erőteljes színvilágát még sokáig értetlenség fogadta, az új természetszemlélet azonban lassanként mégis elterjedt a hazai kiállításokon is, elsősorban Mészöly Géza bensőséges, intim tájfestészetének köszönhetően.

Mészöly Géza (1844, Sárbogárd - 1887, Jobbágyi) bár a 19. századi magyar realista tájképfestészet egyik úttörőjének tekinthető, munkássága, müncheni és francia kapcsolatai és hatása mindeddig nem került a magyar művészettörténet-írás középpontjába. A róla olvasható csekély irodalom elsősorban életének főbb állomásait ismerteti, és csupán annyit szögez le, amit már Malonyai Dezső 1905-ben megállapított: "Mészöly fedezte föl a mi művészetünknek a magyar tájat."
Mészöly 1844-ben született Sárbogárdon. Nemesi családból származó joghallgatóként kezdett el festménymásolással foglalkozni akkori egyetlen nyilvános képtárunkban, a Nemzeti Múzeumban. Itt ismerkedett meg Ligeti Antal festővel, a képtár őrével, aki felismerve tehetségét, rendszeres tanulmányokra bíztatta. (Tehát Mészöly pályája Munkácsyéhoz hasonlatosan indult.) Noha hosszú ideig tanult külföldön - 1869 és 1872 között a bécsi Akadémia tájképfestő osztályán folytatott tanulmányokat 1872 és 1877 között Münchenben tartott fenn műtermet, majd 1882 őszétől 1883 tavaszáig Párizsban időzött -, huzamosabb ideig soha nem tartózkodott távol Magyarországtól. Hazánk tájait bejárva számos vázlatot, tanulmányrajzot készített, melyet később felhasznált tájképei megfestéséhez. Bár kedvenc témája a Balaton és környéke volt, az Alföldön és a Dunántúlon is számos motívumot gyűjtött, s mindvégig következetesen megmaradt a magyar táj festőjének.

A bécsi Akadémián festett Ramsaui táj című képével debütált 1870-ben a Képzőművészeti Társulat kiállításán, mely képet majd a folyosó végén láthatnak.

Stílusa korán kialakult, a francia mesterektől függetlenül jutott el a bensőséges és intim hangulatú poétikus tájképekig. Párizsi útja sem befolyásolta döntően stílusát, de ekkortájt szakított végleg azzal az apró képmérettel, mely mindaddig jellemezte művészetét, mely apró mérete miatt könnyen eladható volt és melyre példákat majd a folyosón láthatnak.
A Rőzsehordók (1882) című, nagyobb méretű festmény helyszíne nem határozható meg pontosan. A barbizoni festők, vagy akár Paál László erdőrészleteihez hasonlóan a természet átélése, naturalisztikus, aprólékos hűséggel visszaadott részletei szinte a plain air határáig juttatták el a művészt.

Mészöly Géza kisméretű képein a művészetnek magas fokát érte el, sajátos tájképfestészetet alakított ki. Közvetlenül természeti benyomások hatása alatt festett, nem pedig a műteremben elgondolt akkori szokványos képalakításokat. Mészöly az első magyar tájképfestő, akinek műveiből hazai levegő árad, a magyar táj képein őszinte, nem idillikus. Első nála a táj, azonban képein mindenütt ott az élet: az emberek és az állatok, de nyugalomban, nagyobb mozgalmasság nélkül. Ebben a festő csöndes hangú, finom lelkű egyénisége is tükröződik. Művésztársai szerint mindenki szerette, aki ismerte. Az 1884-ben feleségével Pestre költözött festőt a következő években meghívták a pesti női festőiskola tanárának, ami nagy elismerést jelentett. Sajnos súlyos tüdőbaj támadta meg, s 1887. november 17-én, élete 44. évében Jobbágyiban elhunyt.

Mészöly művészete azért is fontos számunkra, mivel a festő egy ideig itt élt és dolgozott édesanyjánál, Székesfehérváron. Sajnos kevés mű maradt tőle ránk, hiszen nagyon korán elhunyt. Képeinek finom, bensőséges hangulata és aprólékos kidolgozása nagy hatással volt a századvég magyar tájképfestőire, mint például Spányi Bélára.

Spányi Béla (1832, Pest - 1914, Budapest) az őszi hangulat, a mocsaras vidékek és a rejtelmes poézisű erdők, az emberi nyomoktól mentes csöndes és elhagyatott tájak jeles festője. Képei egyedi stílusúak, meleg, melankolikus hangulatúak. Célja kezdettől fogva, hogy hűen adja vissza az eléje táruló természet vonásait. S hogy e törekvését a tőle telhető módon elérje, vázlatok, följegyzések, és tanulmányok végeláthatatlan sorát készítette színnel és grafikus eszközzel. Spányi Béla ily ízű képei közkedveltek voltak a tárlatok látogatói előtt, ő meglehetősen hamar hozzájutott ahhoz, amire nem egy festő hosszú időn át vár: Spányi népszerű festő volt. E széleskörű hatáshoz vezető kulcs képeinek témáiban, motívumaiban rejlett.
Spányi Béla 1852-ben született Pesten. Szolnokon, Bécsben és Münchenben tanult, élt Párizsban is, de legszívesebben bodajki otthonában tartózkodott. Legszebb képeinek a bodajki mocsaras táj adta az ihletet, legszebb alkotásai itt születtek. Rövid idővel halála előtt Pestre költözött a meghitt, számára oly kedves vidéki otthonból, melyet Bodajkon ma is Spányi-villának neveznek.
Neves mesterektől tanult, de nem lett utánzója soha senkinek. Korai műveit részletező előadásmód jellemzi. Stílusa később oldottabbá vált. Az Országház étterme számára öt nagyméretű tájképfreskót készített. Monumentális feladatai között szerepelt a Feszty-körkép egyes részleteinek kidolgozása.
Egyedi stílusával nem csupán hazánkban tett szert népszerűségre, hanem külföldön is. Spányi Béla az egyik legtermékenyebb festőnk volt. Ma már képtelenség képeit cím szerint felsorolni és megnevezni azoknak tulajdonosait. Kerültek belőle szép számmal külföldre neves gyűjtőkhöz, de műveinek legjava itthon maradt. Egyik leghíresebb műve a több nézetből is megfestett Bodajki kálvária, melynek egy változatát itt a kiállításban is láthatjuk.

Igaz, hogy a magyar táj színes, meleg és eleven, vidám és derült, mint Szinyei Merse Pál képein, de mikor nem az, mikor nem éri napsugár, akkor Spányi szürke, párás képei állnak elő.

A Kilátás Fonyódról című kép ihletője ezúttal a Balaton volt, ugyanis a háború miatt nem utazhatott Jernyére.
A Pipacsos mezőn című alkotás Szinyei kései korszakának egyik reprezentatív darabja, a hosszú és méltatlan mellőzés után osztatlan sikert, egyöntetű elismerést kivívó művész önfeledt jutalomjátéka. A meg nem értés elől birtokára visszahúzódó művész tíz éves hallgatás után 1894-ben vette ismét kézbe festőecsetét, megtapasztalva az új művészgeneráció, művei iránt megnyilvánuló mámoros lelkesedését. A Millenniumi tárlaton bemutatott Majálist a Párizst megjárt fiatalok kultuszképpé avatták: Csók, Ferenczy, Thorma és Réti, a vezető nagybányai művészek rajongva értékelték Szinyei alkotásait.
Szinyei Merse Pál, Munkácsy és Csontváry mellett a magyar festészet legelismertebb alkotója: főműve - a Majális - nem csupán egyike a legtöbbször reprodukált magyar festményeknek, de a nemzetközi szakirodalom is rendre kiemeli jelentőségét, s az első impresszionista festmények között tartja számon. Kései korszakának tájképei, köztük a most bemutatott alkotás, finom természetlátásról, derűt sugárzó kedélyről tanúskodnak, a megérdemelt sikert végre elnyerő művész elégedett életörömét fejezik ki.