Kincses Károly: Történet, fotó, Székesfehérvár

Kicsinyke dilemmák előszó gyanánt
Horváth Júliát, a fiatalon elhunyt muzeológust, tanítottam a fotómuzeológusok posztgraduális képzésén, ekkor írta szakdolgozatként a Fényképészek és műtermek Székesfehérváron című tanulmányának első variációját. Ennek egy kicsit átdolgozott, rövidített változata megjelent a Fotóművészet 1997. évi 3-4 számában. Miként előszavában is említi, bár sok mindent átnézett, az összkép mégis töredékes. Az. És az is maradt, mert nem állt senki a helyére, nem folytatták tovább az általa abbahagyott gyűjtő-, feldolgozó munkát. Nem mondhatjuk, hogy semmi nem történt, hiszen megjelent 2002-ben Demeter Zsófia és Gelencsér Ferenc jóvoltából a Székesfehérvár anno második, kiegészített, átdolgozott kötete is, de ebben csak város- és kultúrtörténeti szempontok szerint használják, de nem kutatják a fotókat.
Most, amikor az első komolyabb fotó- és várostörténeti kiállításra készülünk a székesfehérvári kollégákkal, felmerült, hogy ezt a torzóban maradt tanulmányt kiadjuk-e, vagy csak felhasználva Juli kutatásait, előkészítsük egy majdani jobb kor, jobb feltételek között dolgozó kutatójának majdani munkáját. Mindent mérlegelve, az utóbbi mellett döntöttünk.
Innentől pedig már csak két választásunk kínálkozott. Egy. Felmondjuk a leckét, s a forrásmunkából kivonatolunk egy korrekt zanzát, megemlítve minden nevet, dátumot, utcanevet, s végeredményként előállítunk egy nehezen emészthető masszát, melyet a közönség nem olvas el, mert minek is, a szakemberek pedig szintén nem, mert ők meg hozzáférhetnek az eredeti tanulmányhoz is.
A másik választási lehetőség szerint pedig megpróbáljuk megnézni, Székesfehérvár mit adott 1860 óta a magyar vagy esetleg az egyetemes fotográfia történetének, s ezeket a neveket, eseményeket kontextusba állítva, egy érvényes fotótörténeti bédekkert adunk a kiállításlátogatók, kutatók vagy az érdeklődők kezébe. Induljanak el a segítségével, jussanak el oda, ahová szeretnének, találjanak rá mindarra, amit már tudunk, és fedezzenek fel új és fontos dolgokat!

A semmi története
Tudható, hogy a fényképezés felfedezése, a világgal való megosztásának kezdő éve 1839. Számos dolog történt azt követően, melynek eredményeként már néhány évvel a felfedezés után is fényképek tíz- és százezrei készültek Új-Mexikótól Vlagyivosztokig, közbül itt Magyarországon is. Van-e ezek között bármi, ami Székesfehérvárt kitüntetett helyzetbe hozza? Sajnos, még nem tudunk ilyet mondani. Eltelt egy periódus, több mint két évtized, elmúlt a fotográfia első korai szakasza, kimúlt egy technika, amikorra az első fényképészeti említést tehetjük a várossal kapcsolatban. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy az egyik legrégibb magyar város, amit már a kisiskolások is emlegetnek (legalább is remélem) az 1055-ös tihanyi alapítólevél ominózus sorát citálva, tehát elképzelhetetlen, hogy ez az akkoriban majd húszezer fős város kimaradt volna az egész világra kiterjedő "daguerreotyp-mániából", amikor is minden magára valamit adó nemes és polgár, tisztviselő és virilista készíttetett magáról és családjáról egy fényszülte rajzot. Biztos itt is jártak a világ számos pontjáról, Itáliából, Morvaországból, Franciaországból, Ausztriából műtermükkel, felszerelésükkel vándorló fényképészek, biztos itt is készítettek pár tucat, talán néhány száz képet ezüstlemezre, de sem elő nem került még ilyesmi, sem nyomára nem bukkantak a kutatók a korabeli lapokban szokásos hirdetéseknek. Most meg kell elégedjünk annak kimondásával, hogy Székesfehérváron is készültek, készülhettek fényképek, de nyomukra még nem akadtunk.

Az első ismert műterem
Eltelt bizony két évtized is, mire az első fényképész elég tőkeerősnek találta Székesfehérvárt csaknem húszezer lakójával, számos civil szerveződésével, a Fejérvári Casinoba gyülekezett nemesekkel, arisztokratákkal, a Székes-Fejérvári Casinoba gyűlt polgárokkal és tisztviselőkkel, az iskolákkal, a pénzintézetekkel, a városi és megyei közhivatalokkal, az egyházi hivatalt vállalókkal, a tehetősebb iparosokkal, hogy ne csak idelátogasson, néhány heti, havi itt-tartózkodása alatt kielégítve a fényképezés miatt a fővárosba utazni nem akarók igényeit, majd továbbálljon, hanem megtelepedjen. Az első állandó fehérvári műtermet mai ismereteink szerint Pribék Antal nyitotta 1860-ban. Horváth Juli egy másik, későbbi fényképész, Pete Gyula nevére kiállított hatósági bizonyítványban lelt erre az adatra. Műterme az izraeliták új imolája mellett, a csatorna partján, a volt Pendl-kertben állt. Nem maradt rajz, ábrázolás róla, de tudható, hogy a korban szokásos faszerkezetű, üvegoldalú és tetejű, ideiglenes építési engedéllyel felhúzott udvari épületben dolgozott, melyben a felvételnek helyet adó üvegműtermen kívül egy kis fogadótér, két öltöző, valamint egy laborhelység szolgálta a fényképezés céljait. Pribék Antal a város köztiszteletben álló polgára volt: 1869. október 14-e és 1872. április 18-a között „helyettesített polgármester", teljes polgármesteri hatáskörrel felruházva, s később is tagja a városi tanácsnak. Nagy érdemei voltak az országos iparkiállítás megrendezésében. 1878. január 16-án kelt a következő Tekintetes Városi Tanácsnak címzett levele. "Városunk közönségének minden rétegében átszövődött ama köztisztelet és szeretet, melyet sok kitűnő tulajdonságuk mellett főméltóságú Szőgyény Marich László főispán úr ő excellentiája főleg városunknak igazságszeretettel párosult bölcs és tapintatos kormányzása, méltóságos és főtisztelendő dr. Dulánszky Nándor - fájdalom csak rövid ideig volt fehérvári, jelenleg pécsi püspök úr - pedig kiváltképpen városnak irányában számtalanszor tanúsított bőkezű adományai által maguknak kiérdemeltenek, indított tisztelettel alulíratott arra: hogy magas személyüknek arcképeit a városház számára emlékül és ajándékképpen átnyújtsam." A városi tanács természetesen elfogadta az arcképeket és a bizottsági gyűlés termében helyezte el azokat. Sajnos, még másolat sem maradt róluk. Pribék Antal anyagi helyzete a nyolcvanas évek elején megrendült. Már 1880-ban illeték elengedését kérelmezte. 1882-ben a Magyar Királyi Kincstári Jogügyek Igazgatóságának megkeresésére a városi tanács a következő választ adta: "Pribék Antal él és magát fényképészi művészetéből tartja fenn, csekély értékű ingóságai és fényképészeti üzletéhez tartozó készülékeken kívül egyéb vagyona nincs." A városi tanácsi iratok iktatókönyvéből tudható, hogy 1886-ban árverésre került sor. A következő évben a "királyi járásbíróság részéről foglalás történt." Az iratokból annyi derül ki biztosan, hogy 1886. november 16-a előtt "ingó és ingatlan vagyon hátrahagyása nélkül halt meg". Feleségét 1902-ben a város temettette el. Pribék Antal nem csak az első, de az egyik legjelentősebb fehérvári fényképész is volt. Közgyűjteményekben, a ciszter albumban, szinte minden, a múlt században már Fehérváron élő család fényképei között számtalan felvétele található. Ő készítette az első városképeket, melyek jelentős része a Szent István Király Múzeum gyűjteményében van. Műtermét előbb Fodor József vette át, akitől két női arcképen kívül nem lelhető fel egyéb, és akiről levéltári adatunk sincsen. A képek hátlapján olvasható: Fodor József, Székesfehérvár, Várköz utcza 2. A volt Pribék-féle műterem helyén. Fodor József legfeljebb négy évig dolgozhatott itt, mert 1890-ben az üzlet már Elbl és Pitsch műterme. Ők Budapestről anélkül költöztek ide, hogy 1 frt 25 kr közmunka váltságtartozásukat kifizették volna. 1890 novemberében fehérvári helybéli lakosok, 1891 májusában már a városban "feltalálhatóak nem voltak". 1910-től Pete Gyula dolgozik majd ebben a műteremben.

Aki Párizsban tanult, és akinek társa cs. és kir. udvari fényképész lett
Általában a kor fényképészei nem rendelkeznek elegendő tőkével, hogy saját műtermet építsenek, hanem háztulajdonosoktól bérelték azokat. Mint itt is, több éven, évtizeden keresztül nyomon követhetők, akik hosszabb-rövidebb ideig használták az üvegműtermet. Horváth Júlia kutatásai tipikus fényképészi sorsot mutatnak, érdemes volt vele hosszabban foglalkoznunk. Kimaradnak nevek, kimarad egy pár év, de most nem akkora a veszteség, mint a legelején. A következő számontartásra érdemes fényképész Schmidt Vilmos, aki Párizsban sajátította el a nedves eljárást, majd Nagyszebenben megtanította erre Theodor Glatzot, aki festőként, fényképészként, Koller Károly társaként is letette névjegyét a magyar fotográfia képzeletbeli asztalának sarkára. Erdélyből jött Székesfehérvárra. Itteni műtermének címe a városrendezés következtében sokszor változott. Kezdetben Kórház u. 750., a hetvenes évek elején Fazekas tér 110. (néhány helyen Fazekas tér 10. is olvasható), végül Kórház u. 3. Mindeközben természetesen egy métert sem költözött, csak vizitkártyáinak verzóját nyomtatta újra. 1876-ban építési engedélyt kért fényképészeti műtermének átalakítására. Ezt a tervrajzot sikerült megtalálni. Schmidt nemcsak képeinek minősége, száma miatt jelentős, de társa volt egy ideig Mailáth János, aki, miután szétváltak, császári és királyi udvari fényképész lett. Önálló műterme a Vörösmarty téren volt, a Dr. Say József-féle házban, innen ment Pozsonyba, ahol máig áll az a gyönyörűen felújított, festett, díszített műterem, melyben dolgozott. Kis szépséghibája a dolognak, hogy a felújítás egy bank pénzéből zajlott, mely banknak annyira megtetszett az épület, hogy legott bele is költözött, amint a rekonstrukció lezajlott. Így nem lett belőle második Mai Manó műteremház, mely még folytatja szívós küzdelmét a megmaradásáért.

Két család, két fehérvári fényképész-dinasztia, Bartosék, Szigetiék.
Nem ritka a fotográfia történetében, hogy az apák mesterségét a fiúk viszik tovább, hogy a fotográfiai mesterséget kitanulják a feleségek, testvérek, egyéb családtagok. Példaként említhető a Strelisky-, a Divald-, a Letzter-famillia, és igen, a székesfehérvári Bartos Henrik, Henrikné és Malvin is, valamint a kibogozhatatlan bonyolultságú Szigeti család, akik persze még egymással is több szálon kapcsolódnak, csak hogy szaporítsák a lelkiismeretes fotótörténész ősz hajszálait. Természetesen Bartos Henrik dolgozott Sréter és Bartos néven is, volt cégük Rembrandt fényírda néven is, de hozzájuk köthető a Makart néven működő műterem is. A nevek persze nem véletlenek. S bár két festő nevét kölcsönözték a műteremnek, mindkettő valami másról szól, olyanról, ami a fotográfia történetének szerves része. A Rembrandt műtermek (mert nem csak egy volt, hanem Bécstől Óbecséig számos még) nevükben egy újfajta világítású portrét hirdettek megrendelőiknek. Az addigi plasztikus, de nagyon egyenletes szórt fényt, amit igazából csak a jól tájolt és jól működtetett üvegműtermek függönyrendszerével lehetett előállítani, fél évszázad alatt megunták az emberek, s másra vágytak. Bejött a „Rembrandt világítás, azaz a szórt, egyenletes fények helyett az irányított, az arc felét árnyékban hagyó, a tónuskülönbségekkel karaktert formáló portrékészítési eljárás. A modernnek számító, önmagát művésziként hirdető felvételezési eljárás jelent meg a Rembrandt-fényírda nevében.
A Makart kicsit egyszerűbb, bár az alapfokú szemináriumot itt sem lehet megúszni. A régi fotográfiai szakirodalom nem milliméterben, centiben adta meg a fényképek méreteit, hanem minden szabványosított, standard formátumnak külön elnevezése volt. Még a múlt század elején sem lehetett segéd egyetlen fényképészinas sem, ha nem tudta a 10-15 legfontosabb méret nevét. Nem tenne jót a fotótörténetnek, ha elvesztenénk ezeket a megnevezéseket. Mondok néhányat, nem kell megjegyezni: bélyegkép, mignon, vizitkártya, kabinetportré, és az ennél nagyobb forma a Makart, amit 1880-1910 között használtak és ahol a karton: 157x264 mm volt. Nos, az ilyen képeket (is) gyártó műtermeket nevezték Makartnak.
Mindent, amit egyelőre tudni lehet Bartosékról, azt elolvashatják Juli gyakran citált tanulmányából, itt csak arról írok, ami onnan kimaradt. Práger József budai fényképésznél tanult. Felszabadulása után a cégnél maradt, mint asszisztens, majd átszerződött Klösz György Hatvani utcai híres műtermébe, ahol 2 évig dolgozott. Bécsbe ment, ott Adéle nagyszerű műtermében működött hosszabb ideig, fényképezte Ferenc Józsefet, a főhercegeket és az arisztokrácia jó részét. Ambíciója újabb és újabb helyekre vezérelte, beutazta Németországot, megfordult híres műtermekben. Mikor hazatért, 1890-ben önállósította magát Székesfehérváron. A Bécsben megismert arisztokrácia Fehérváron megfordult tagjai felkeresték itt is. Fényképezte Ferenc Ferdinánd trónörököst és családját. Az I. világháborúban, annak utolsó harcaiban fia hadnagyként hősi halált halt. Ehhez járult még anyagi romlása is. Áldott jólelkű ember lévén ravasz emberek kihasználták és majdnem a tönk szélére juttatták. 1904-ben áthelyezte műtermét Ipolyságra. Egyetlen fia halála megtörte a koros embert, látása teljesen meggyöngült. Üzlete vezetését átruházta lányára, aki elsőrangú munkát produkál. Derék öreg kartársunk júl. 1-én ünnepli pályafutásának 60 éves évfordulóját, írta róla egy pályatársa, Kiss József: A magyar fényképészet múltja című tanulmányában, mely a Magyar Fotográfia, 1926. évi 10. számában jelent meg. Neki sem volt sokkal könnyebb, mint Pribéknek, az biztos.
Muszáj még foglalkoznom a Szigeti-jelenséggel, ha már a fejezetcímben megígértem. Bartos felesége, utóbb özvegye az 1897. év szeptember 17-én 7883. sz. alatt megkezdett és Kossuth u. 11. sz. alatt gyakorolt Rembrandt fényképészeti iparát 1906. év február 1-én beszüntette; az üzletutód Szigeti és Társa. A fényírda csak néhány évig működött, mégis viszonylag nagyszámú fénykép maradt a közgyűjteményeinkben tőlük. És akkor jöjjenek a Szigetiek. Szerintem saját nagymamájuk sem ismerte volna ki magát köztük, ami nem is csoda, hiszen a már említetten kívül dolgozott fényképészként Székesfehérvárott Szigeti Artúr, Szigeti Henrik, Szigeti István, Szigeti Jakab, Szigeti József, Szigeti Pál, de hogy a kavar teljes legyen, volt Szigeti és Gonda is még.
1890 és 1930 között Székesfehérvár négy-öt pontján lehetett valamelyik Szigetinél fotózkodni. Előbb-utóbb rend lesz köztük, ígérem.

Még egy névmizéria: Fekete Zoltán
A fehérvári fotótörténet telis-tele van jobbnál jobb, tanulságosnál tanulságosabb sorsokkal. Nem is a megírásuk most a gond, hanem az elhallgatásuk, hogy tudjam tartani a kért terjedelmi korlátokat. De ha egyszer zöld lámpát kapnék...
Na, álmodozás helyett a valóság, a történelem, a történelmünk. Volt egy fiú, aki 1883. április 21-én született Győrben. Szüleit Schwarcz Adolfnak és Klein Antóniának hívták, természetes tehát, hogy fényképésznek kitanult fiukat Schwarcz Zoltánként vette lajstromba a székesfehérvári iparhatóság 1907-ben. Két évig dolgozott, amikor kért és kapott engedélyt a névváltoztatásra, innentől Hungária fényképészet állt a képei hátán és a Bognár utcai műterem homlokzatán. Ám a Hungária fényképészethez új név is dukált, s a fiatalember Fekete Zoltán néven vonult be a Monarchia közös hadseregébe, megvédeni a hazát valahol Szerbiában. Felesége kérvényezte a Honvédelmi Minisztériumnál a leszerelését, ilyenformán: "Férjem Székesfehérváron az egyik legnagyobb fényírda tulajdonosa, ki több alkalmazottat foglalkoztat. Bevonulása óta az üzemet beszűntetni s személyzetünket elbocsájtani kellett, mert vezető nem volt, s így azok is keresetüktől elesve nyomorba jutottak." Fekete Zoltán hazatért. 1929-ben megvásárolta a Kempelen tér 1. sz. házat, ahová később műtermét is áthelyezte, miután az Árvaházzal szembeni műtermét, amit fényképen is mutatunk a kiállításban, egyszer csak elbontották. Ezt is megmutatjuk. Miért is ne?

Egy jó fényképész, aki szabadidejében fotóművész lett: Tóth Károly
1910-ben történt, hogy Tóth Károlyt, az akkor tizenöt éves fűszerinast elküldték Pete Gyula fényképészmesterhez, hogy vigye haza a családról készült képeket. Nézegetett, kérdezgetett, addig-addig, mígnem otthagyta a szatócsboltot és fényképészinasnak állt. Hová? Hát naná, hogy Pete Gyulához. Az első világháború őt sem kerülte el, de miután ekkor még nem volt felesége, neki bizony ki kellett szolgálnia a három esztendőt. Iparigazolványát 1919. augusztus 31-én állították ki. 1922-ben Grósz Józseffel társulva megvásárolták özv. Virág Sándorné Rákóczi utca 5. sz. alatti műtermét. Grósz néhány évvel később Budapestre költözött, ahol a 20-as évek végén megalapította a Mosoly Albuma céget, melynek maradéka még most is üzemel a Nyugati téren. S amely megérdemelne egy külön könyvet, mindannyiunk okulására, hogyan mosolyogta át a történelem mindmegannyi viharát az a sokszázezer kisgyerek, akiket lefényképeztek 1939-ben, 1944-ben, 1948-ban, 56-ban, 68-ban, 89-ben és így tovább... Vissza Tóthoz. Megérdemli. Ideje jelentős részét a műtermi felvételek és kidolgozások - az iparos munka - vette el. Reggel hattól késő estig dolgozott feleségével együtt, akit ő tanított meg fényképezni. Mindig szolgálatban voltak, húsvétkor, karácsonykor is. Ennek ellenére sohasem mondott le a művészi munkáról. Brómolaj-átnyomással tájképeket, hangulatfelvételeket, portrékat készített. Már 1922-ben országos kiállításon vett részt. Képeiért először az 1929-ben, Budapesten rendezett III. Országos Kézművesipari Tárlaton kapott díjat. Attól kezdve rendszeresen szerepelt kiállításokon itthon és külföldön - többek között Angliában, Japánban, Franciaországban - egyaránt. Első önálló kiállításán, 1933-ban a fehérvári Megyeházán portrékat mutatott be. És még mesélhetnék róla sokat, hiszen hosszú élettel áldotta őt meg a sors, rengeteg városképet, eseményfotót is csinált, neves fényképészeket tanított meg a szakmára, de miután valahol abba kell hagynom, hát az most lesz.

És akikről már nem beszélek, pedig jó lett volna: Elbl és Pietsch, Pete Gyula, Virág Sándor, a Hege-család, Hajdú Sándor és bé neje, Nemes Pál, Ullmann József.