családtörténetek (A kiállításban a VIII. teremben)

Csitáry család
"Különös dolog, amikor az ember saját családjáról történészek többet tudnak, mint ő maga. Aztán az is különös, amikor az ember hivatást választ, vagy éppen a hivatás választja ki őt, és egy idő után kiderül, hogy elődei is ugyanazt a foglalkozást űzték. Hát, én így jártam. Beleszülettem egy családba, amelyről gyermekkoromban nem sokat tudtam, pedig benne éltem, olyan emberek között, akik ma már a város történetének részei. De akkor, ők nem meséltek. Így később, az apránként előbújó családtörténeti könyvből, az újságokban megjelenő írásokból, könyvekből, kiállításokból kezdett összeállni a kép. És derült ki, hogy terveim ellenére olyan hivatásba csöppentem, ami elődeim hivatása is volt: az újságírásba.
A Baán Kálmán által a negyvenes évek elején összeállított családtörténet szerint a család a Felvidéken, vagyis ma Szlovákiában található Csitárról származik, és "névszerint az első ismert személy, ki Csitáry néven szerepel, az a Chitary Mihály, aki 1641. julius 6-i kelettel Regensburgban III. Ferdinánd királytól cimeres nemeslevelet nyert." A család útja több állomáson át vezetett Székesfehérvárra. Csitári Kálmán gyógyszerész végzettséggel kezdett írással foglalkozni, és ő érkezett az 1860-as évek elején a városba, ahol helyi lapoknak dolgozott. 1874. július 1-jén átvette a Székesfehérvár és Vidéke című lapot, amit 1882 nyarán bekövetkezett halála után dédnagyapám, Csitári Emil vitt tovább. A következő évben vette feleségül Lauschmann Alojziát, aki nyolc gyermeknek adott életet. Köztük Csitári G. Emilnek, a későbbi polgármesternek, valamint nagyapámnak, Csitári Jenőnek, aki a nyomdatulajdonosként dolgozott. Két fiútestvérük közül Olivér gyógyszerész lett és patikát nyitott Székesfehérváron, Tibor pedig a Székesfehérvári és Fejérmegyei Takarékpénztár cégjegyző főkönyvelője volt a negyvenes évek elején. Természetesen a történet folytatódott, hiszen a család története tovább íródott a hétköznapokban, a gyermekekben, unokákban, leszármazottakban, akik - velem együtt - részben továbbra is itt élnek a városban.
És hogy még néhány szó a névről is, amit sokféle módon írnak, hogy Csitári, hol Csitáry, hol Csitáry G. változatban. A könyv szerint: "I. Emil-Levente és Lauschmann Alojzia fiai, Olivér, II.Emil, Tibor és Jenő régi magyar nemességét és "csitári" nevét, kétségtelen hitelességgel megállapítván, azt a m. kir. Belügyminiszter 1939-ben 275.257/1939. II. a. szám alatt igazolta s erről mindnégyüknek bizonyságlevelet adott. A Kormányzó Úr Őfőméltósága pedig 1940. január hó 18. napján kelt legmagasabb elhatározásával, fentnevezettek családi nevét régi magyar nemességük és "csitári" előnevük épségbentartásával "Csitáry"-ra változtatta."
Csitáry-Hock Tamás



Zákányi család

A Zákányi Péter (1992) által gyűjtött fényképek esetében nem bontakozik ki egy család lineáris története. A családi albumból kiemelt fényképek sokkal inkább egy olyan - tágabb értelmű - családi keresztmetszetet mutatnak, amely összességében Péter felé mutat.
További összetartó erő, hogy a felvételek mindegyike Székesfehérváron készült. A fényképeken tehát több család is képviseltetve van, viszont - s ez tükrözi a családi album és nyilvántartás milyenségét - egy Zákányi (Kreutz) sincs közöttük. A képanyagban többször feltűnik Schuller József (1933), Péter anyai nagyapja, láthatjuk szüleinek, Szigli Máriának (1910) és id. Schuller Józsefnek (1909) házassági fényképét, ahol a felsővárosi öltözetet is megfigyelhetjük, Szigli Mária ugyanis a Móri úton lakott, míg id. Schuller József fuvaros a Vértanú utcában.
Péter apai dédapját, Weisz Jánost (1888) is érdemes kiemelni, aki iparos (sütőmester) volt, s a Csapó utca 10. szám alatt tartott fenn sütödét. Az említett Schuller és Weisz családokon kívül láthatjuk még a Molnár család néhány képviselőjét is, akik Péter apai nagyanyjának révén tartoznak a rokonsághoz, Zákányi Imréné (sz. Weisz Etelka, 1930-2011) anyja ugyanis Molnár-lány, Etelka volt.



Kneifel család

A székesfehérvári Kneifel család egy Morvaországi községből, Weisskirchenből (Hranice) származik, történetüket 1800-as évek elejéig sikerült visszakeresni.
Kneifel Antal József 1828-ban született, apja Kneifel János kovácsmester, édesanyja pedig egy lublini könyvkötő lánya Hoch Anna. A muzsikus lelkű ember vándorszínészként hagyta el otthonát, Temesvárra utazott, ahol beleszerelmesedett egy színésztársnőjébe, 1848-ban össze is házasodtak. Ebből a házasságból három gyermeke született: Katalin, Antónia és Emerich. Felesége meghalt, így a rámaradt három árvával felhagyott a vándorélettel. Nem tért vissza szülőföldjére, hazafelé menet Budapesten leszállt a szekérről.
A fővárosban dalkört vezetett valamint a Krisztinaváros templomi karnagyaként tevékenykedett. 1860-ban újra megnősült, Horváth Rozinát vette feleségül, kinek édesapja Brunszvik Teréz krisztinavárosi óvodájában volt óvóbácsi. Kettejük házasságából hét gyermek született. Ő maga kellemes, jókedélyű, tehetséges ember volt, aki a családi relikviáink között található levelek tanúsága szerint Liszt Ferenccel is jó barátságban volt. A Koronázási mise kórusrészeit ő tanította be a Koronázó templom kórusának.
Ferenc fia - e sorok írójának nagyapja - erről azt mesélte, hogy egész kis gyerekkorában Liszt Ferenc többször is járt náluk. Egy alkalommal a térdére ültetve megsimogatta a fejét és az ujjai feje búbjáról leértek a szeméig. Ez ugyanolyan maradandó élmény volt számára, mint az ősz hajú bácsi orrán éktelenkedő bibircsók, amit nem szabadott nézni.
Hét gyermeke közül négyen kerültek Székesfehérvárra. Két lánya, Irma és Róza zenetanárként dolgozott a fehérvári zeneiskolában. István és Ferenc fiuk, bár szintén jó zenei képességekkel voltak megáldva, a megélhetés kényszere az ügyvédi pálya fele terelte útjukat.
A famíliánk családfájának élő ága Székesfehérváron a Jókai utca 9-ben majd a Rákóczi utca 19-ben Dr. Kneifel Ferenc családjával élt tovább. Ő ugyan ügyvédként praktizált, lelkében talán csak zenéléssel foglalkozott volna. Remekül játszott zongorán, csellón, brácsán, hegedűn. Kereste, szervezte a zenélési lehetőségeket. Többek közt Lánczos Kornélékhoz is járt muzsikálni, ahol az asszony szépen zongorázott. A nagymamám mesélte, hogy este fél nyolckor általában ránézett az órára és mondta a legkissebb gyereknek: eridj szépen Imruskám és hozd haza apádat a házimuzsikálásból.
A Vas megyéből származó Horváth Jankával 1909-ben kötött házasságából hat gyerekük született. Marianna, László Budapestre, Margit Szegedre került, Ilona, Ferenc és Imre városunkban élte le életét. Mindannyian zenei tanulmányokat folytattak, jól zongoráztak.
A fiatal Kneifel Ferenc folytatta édesapja zenei tevékenységét, énektanár lett, a székesfehérvári tanítóképzőben hegedűt tanított, kórust vezetett, később járási szakfelügyelő tisztet is betöltött. Amíg László is Fehérváron élt, vele és Imre testvérével állandóak voltak a kamarazenélések. Imre a legkisebb gyermek 1920-ban született. Nem volt kétséges, hogy zenét tanuljon. Először zongorázni tanult, majd Hermann László feleségéhez, báró Czeh Margithoz járt csellózni. Apja példáját követve elsőként ő sem a zenélésből élt, de nélküle ő sem tudott volna élni. Kántorkodott, zenekarban játszott. Később ez a zenei tudás mentette meg az életét a gulágon. 1953-ban, amikor elengedték, a magyar "államvédelmisek" eltiltották mindennemű közösségi tevékenységtől, tehát se kántorkodás, se egyéb zenélés. Az otthoni zongora volt az, ami megnyugvást jelentett számára. A fotók között található zenekari fényképet halála után találtam meg, sosem beszélt arról a négy boldog évről, amit ebben a zenekarban töltött.
A Kneifel család Fehérváron élő leszármazottai a kiállítás által bemutatott évtizedeket követően születtek. Ők Kneifel Imre fiai, unokái és Kneifel Ferenc unokája.



Kajtár és Virág család

Kajtár Gáspár (1862-1936) a mai Szlovákia területéről, Kurtakesziből, a Csallóközből érkezett Fehérvárra vándorló csizmadia legényként a századforduló környékén. Édesapja majoros gazda volt, feleségével 11 gyermeket nevelt fel.
Önálló csizmadia volt már, amikor 1904-ben feleségül vette a székesfehérvári születésű Virág Rozália (1875-1918) szakácsnőt, akinek édesapja földműves napszámos volt, édesanyja mosónő. Házasságkötésük évében a Tolnai utca 20-ba költöztek, bérelt lakásba, itt születtek gyermekeik: Erzsébet (1906-1908?), ismét Erzsébet (1908-2004): családjának Bözsi: ő a fényképek összegyűjtője és egy részük feliratozója; Lajos (1909-1914?- ? eltűnt a II. világháborúban), Ilona (1915-2005).
Kajtár Gáspár ismert, megbecsült csizmadia volt a Palotavárosban. Kényes, igényes volt a munkájára; vásározni is járt, a vásárokba is hibátlan, jó csizmákat vitt. Vidám alaptermészetű, tréfát, dalokat kedvelő ember volt, munka közben versenyt fütyült a kanárijával; már amikor éppen nem szívta a pipáját. Viszonylagos jólétük, jó megélhetésük 1918-ban ért véget, amikor meghalt a családanya. A betegség és a temetés örökre elvitte a saját házra gyűjtögetett pénzt. Az apa - meghalt felesége családjának kívánságára - ismét megnősült; de az új feleség nem szerette a gyerekeit, így elküldte a háztól. Erzsébet, mint a legidősebb gyermek, abba hagyta a gimnáziumot (óvónő szeretett volna lenni); varrónő tanoncnak állt a Schnetzer Nővérek Női Szabóságához, varrónő lett. Később Pesten szakácsnő Lendvai István költő, író (1888-1945) családjában; az író felesége Hessz Anna, barátnője volt anyai nagynénjének, Bottyán Istvánnénak. Az apa halála után Ilonát is magával vitte, több keresztény és zsidó családnál szolgáltak együtt, ill. külön. A háború előtti években hazatértek; Erzsébet varrt, Ilona különböző munkákat végzett: volt jegyszedő egy moziban, aztán a Vadásztölténygyárban kezdett dolgozni. A fiútestvér Lajos foglalkozása nem ismert; Pestre került, azt tudni róla, hogy szeretett kártyázni. 1943-ban, "Messze Oroszországból" adott magáról utoljára hírt.
Kajtár Gáspár feleségének, Virág Rozáliának három testvére volt: Anna, Katalin, később Vései Józsefné; Júlia, Később Bottyán Jánosné. Vései Józsefnének volt egy fia: Vései József; egy ikerpár lánya: Mária és Rozália; valamint örökbe fogadta Anna nevű testvérének Erzsébet nevű lányát.
Vései Rozália, (Rózsi :1898-1995), később Gebauer Istvánné; gyerekeik Ilona ( már nem él) és Kató.
Vései Mária (Maris: 1898-1990), később Pájer Istvánné. Egy István nevű fia volt.
Vései (Virág) Erzsébet, később Kovács Józsefné, egy lánya volt: Klára.
Bottyán Jánosnénak nem volt gyereke; férje Városi Gyula székesfehérvári megyéspüspök, később kalocsai érsek alkalmazásában állt egy ideig.
Életük fő helyszíne a Palotaváros: a Sütő, Tolnai, Selyem utca; a Sziget és a Dűlő (A régi Balatoni út jobb oldala kifelé tartva a városból). Az elsősorban műtermi fotókon a Kajtár és a kiterjedt Virág-Vései család ünnepi eseményei, pillanatai: első áldozás, esküvő maradtak fenn; de készültek a családról, barátokról, ismerősökről csak a megörökítés szándékával fotózott képek is.



Smohay család

A felvidéki származású Smohay család hat generációja több mint 120 éve él Székesfehérváron. Az iparos, kispolgári família virágkora egybeesik a kiállítás időszakának végével, a város 20. századi reneszánszával vagyis a 1930-as évek közepétől a II. világháborúig terjedő jeles korszakkal.
Smohay János (1860-1941) kalapos és szabómester két idősebb fia ifj. Smohay János (1891-1975) és Ferenc (1897-1979) apjuk foglalkozását folytatták, igaz János nem kalapos, hanem végzett festőművész volt, aki fotográfiával is foglalkozott. Főként női kalapjaik voltak kedveltek a város hölgyközönsége körében. Üzletük a Városház téren, a ferences rendház földszinti helyiségében, kalapos üzemük először a Sütő, majd Kossuth utcában volt. A család 1932-ben költözött a ma is Smohay-házként ismert Jókai utca 11. számú ingatlanba. Külön érdekesség, hogy a kiállítás néhány terme ifjabb Smohay János egykori házában található. Ezért külön egységben kerülnek bemutatásra fotográfiái.
Ifjabb Smohay Jánosnak nem született gyermeke, hagyatéka jelentős részét a városra és annak múzeumára örökítette. Smohay Ferenc és feleségének a tehetős lovasberényi származású hentes és mészáros család sarjának, Szabó Etelnek (1900-1988) négy gyermeke született: Ferenc (1922), Mária (1924-1986), Magdolna (1930) és Zoltán (1940).
A Smohay család hagyatékában megmaradt fotókon egy szorgalmas, a társadalom megbecsülését élvező iparos család önreprezentációja figyelhető meg. A divatos belvárosi fotográfusok műtermeiben készült fotók mellett feltűnik a családi archívumból néhány a szorgos hétköznapokat megörökítő amatőr felvétel is. A műtermi fotográfiákon túl a kiállításon eredeti kópiákon láthatjuk a család tagjait különféle társadalmi helyzetekben: iskolában, ballagáson, banketten, színjátszókörben, iparoskörben. A fotók között feltűnnek a család alkalmazásában álló, szinte családtagként kezelt inasok, segédek esküvői fényképei is.


KOVÁCS JÚLIA CSALÁDJA
SINDELYNÉ GÁSPÁR JÚLIA CSALÁDJA
SZAUTER CSALÁD
ENDL CSALÁD