1905-ben szerzett diplomát a budapesti Orvostudományi Egyetemen. Lyka Károly segítségével kapott ösztöndíjat párizsi művészeti tanulmányaihoz (1905--07). Kezdetben festőnek készült. Tanult az Académie des Beaux-Arts-on, majd több szabadiskolában is, de valójában a Louvre archaikus görög, egyiptomi és asszír--babiloni gyűjteménye formálta szobrászi szemléletét. 1909-ben Firenzében kőfaragást tanult és megismerte az etruszk művészetet. 1911-től haláláig a Százados úti művésztelepen élt. 1908-tól szerepelt kiállításokon. Tagja volt a Művészháznak, ahol 1912-ben Táncolók című domborművével 1000 koronás díjat nyert, ezzel elismert művésszé vált. 1914--18-ig a fronton katonaorvos volt. 1922-ben a Helikon Galériában rendezte első kiállítását (Boromisza Tiborral). 1924-től a KUT tagja. 1930-ban avatták fel négy allegorikus bronzszobrát a debreceni Déri téren.
1935-ben a brüsszeli világkiállításon aranyérmet, 1937-ben a párizsi világkiállításon Grand Prix-t kapott. 1955-ben Kiváló Művész címmel, 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1956-ban nagy gyűjteményes kiállítása volt a Műcsarnokban. 1982-ben Debrecenben emlékmúzeuma nyílt. Művészetében a szobrászat klasszikus eszközeit alkalmazta a szép test és a harmonikus lélek megjelenítésére. Nyugodt formák, zárt tömegek jellemzik tömbszerű kőfiguráit (Kövér gondolkodó, 1911; Szoptató anya, 1917), kiegyensúlyozott bronz szobrait (Kis lovas, 1915; Magvető, 1938). Egy-egy munkájában megjelenik a magyar szobrászatban oly ritka groteszk humor (Kölyökszörny, 1908; Súroló asszony, 1913). Több szobrát állították fel köztéren (Táncosnő, 1954, Budapest, Debrecen, Székesfehérvár), és számos síremléket is készített.
Összegyűjtött írásai: Életemről, művészetről. Bp., 1960.

Nagy Ildikó